Bájbáj, Szása!

Kedves sorozótisztek, kedves ultrafrusztrált agymosottak, akik azon igyekeztetek, hogy engem, és a hozzám korban és felfogásban hasonlókat fegyverbe szólítsatok, van egy üzenetem számotokra, és gondolatban lehúzott nadrággal fordítok hátat nektek: Nem kaptatok el! Éveken keresztül át- és beiratkoztam különféle egyetemekre, már én sem emlékszem, milyen szakokra, hogy megszabaduljak tőletek. Egy alkalommal a liftben csípett el egy sorozótiszt, és muszáj volt bemennem a laktanyára, igazolni, hogy egyetemista vagyok. A sorozótiszt asszony nekem szegezte a kérdést: „Milyen szakra jársz?” És én nem tudtam. Mondtam, hogy menedzsment, mert az manapság olyan menő. Valami egészen más volt beírva, de a hölgy kolléganője rálegyintett: „Az ugyanaz, te, csak ma így hívják.” Hohó, szép idők… Amikor minden fiatal srácra, mint potenciális bokszzsákra, fogkefével vécét pucolóra, könyökéről a kulimászt a sok kúszástól lekenőre, magánzárka-töltelékre, hamutartó-jelöltre néztek… Ennek immáron vége. Ezután a magukat pénzért lelövető bátraké a szerencse. Van azért rossz is benne. Az ember magára marad a lúdtalpával. Már nem számít dicsőségnek, vagy legalábbis előnynek másokkal szemben. A szívnagyobbodásosak, a csípőficamosok úgyszintén hoppon maradnak. Hoppon maradnak azok is, akik komoly összegekért cserében „livret”-et szereztek, azok a katonaorvosok, akik begyűjtötték a pénzt, aztán mégis besoroztatták az őket lefizetőket, azok is, akik elintézték, hogy ne vigyék el az őket lefizetőket. Jól megszívták azok is, akiknek egy évig biztos szállást és élelmet jelentett volna a kötelező sorkatonai szolgálat. Egyszer s mindenkorra el vannak intézve azok is, akik úgy tartják, hogy a katonaság teszi férfivá a férfit – meglehet, az ő idejükben nem volt olyan egyszerű az útlevélszerzés, és egy külföldi utazás kalandjával ért fel az, ha kihelyezték egy évre mondjuk Calafat mellé… Az egyszeri kadéttól sorozáskor ezt kérdezte a tiszt: „Hány méterre akarsz az otthonodtól kerülni? Egy, kettő, vagy három?” A kadét az egyet választotta, természetesen, remélve, hogy a városi laktanyába küldik, ahol legalább a mama sütötte csirkecomb illatát érezheti. A tiszt fölállt, elővett egy méterest, és a fali térképen kimérte. Konstancára vitték a szerencsétlent, a tengerészekhez, pedig úszni sem tudott. Hát, ennek is vége. Bájbáj, Szása. Megvan még a sorozópapírom. Magamhoz veszem, és ha kaszárnya előtt sétálok el, kitartóan fogom lóbálni. És ezt fogom gondolni, de talán mondani is: "Olyanok vagytok, mint egy-egy fonnyadt zöldlégy, a szikkadt, őszi lószaron. Ahol az utóbbi az ország, amit szolgáltok."