Júlia

Nemrég volt anyám halálának negyedik évfordulója. Júlia küldött sms-t. Senki más. Egy kórteremben feküdt az ő édesanyja, és az enyém. Azok voltak a végnapjaik. Tudtuk. Nem ismertük egymást. Később, amikor fölhívott a rádiónál, és elmondta, hogy ki ő, eszembe jutott. Homályosan, de eszembe jutott. Mindig befeküdt az édesanyja mellé, és úgy beszélgettek, csendben. Aztán eltemettem az anyámat, néhány nap különbséggel ő is az övét. Ő tisztán emlékezett rám, ahogy ott ültem, és az égvilágon semmit nem tudtam tenni az ellen, hogy anyám lassan, napról napra fogyva, és erőtlenedve, meghal. Papírt és tollat vittem, hogy leírja, amit nem tudott elmondani. Nem sikerült. Írógépet is vittem, de azzal sem ment. Maradtam azzal a néhány összefüggéstelen szóval, amit motyogott nekem. Csak azt tudta tisztán kimondani, hogy: fontos. De mi? Nem értettem. Máig sem tudom összerakni azokat a szófoszlányokat.

Halála után néhány héttel, pár nap leforgása alatt két nagyon erőteljes álmom volt Vele, Róla. Az első: árad a fény a konyhából, kíváncsian arrafele indulok. A konyhában nagyon erőteljes, de mégsem bántó a fény. Anyám, talpig fehérben, ül az asztalnál. Felém néz, mosolyog, és int, hogy menjek közelebb. De nem bírok. Az ajtóig vánszorgok csupán, onnan már nem tudok tovább mozdulni. A második: homály van a konyhában, ismét elindulok. Anyám ül az asztal mellett, talpig feketében, tenyereit az asztalra fektetve, és maga elé néz. Hiába szólítom, nem fordul felém, nem szól egy szót se. Próbálok közelebb menni, de ezúttal még az ajtóig sem jutok el.

Így lettem szabad. Fölmentett.

Én kötöttem föl az állát. Én kötöttem össze bokánál a lábait. Beleégtek a szőnyegbe a gyertyák. Az egyik lábára nem ment rá tökéletesen a cipő. Ez a kép erősebben megmaradt bennem, mint sok olyan epizód, ami közös mindennapjainkra jellemző volt.